1. Fejezet

Első érintés

 Andrea szemszöge*

 Éppen mentem a pultoshoz ,kérni még 2 korsó sört.Szóltam neki és vártam az italokra.
Egy kapucnis szőke hajú fiú ült mellettem és a pultot támasztotta. Fájdalom és gyötrelmet láttam az arcán.Arc csontja erősen kiállt akár egy buldog feje. Kellemes volt rá nézni. Talán észrevette, hogy bámulom mert megszólalt:
-Miért nézel? - Erős angol akcentusa volt a fiúnak.
-Cs..csak elbambultam. - Szökött a pír arcomra hisz éreztem elönt a forróság.
-Ilyen szép volnék, hogy elbambulsz rajtam? - Emelkedett fel feje, hogy a szemembe nézzen.
Tengerkék szeme csak úgy világított a barnás fényben.
-Egyedül vagy? - nézett körbe.
-Nem. A barátaimmal jöttem el iszogatni. Hány éves vagy? - fakadtam ki.
-23 éves. Az alaksorban dolgozom futárként. - Mutatott egy ajtóra. - Csak beugrottam egy italra, na meg gondolkodni. - Lesütötte szemét, mintha szégyelne valamit.
-Legfeljebb tizennyolcnak saccoltalak volna. - Mértem körbe, mire a pultos átadta az italokat és fizettem.
-Segítsek? - és hozzá nyúlt a kezemhez, mire a hideg végig futkosott a bőrömön. Amúgy se voltam nap barnított, de kifutott a szín belőlem.
-Nem köszi. Elbírom. - Próbáltam lerázni mert szerintem nem örült volna Justin ha egy idegennel érkezek meg.
-Csatlakozhatok hozzátok? - bökött a fejével a mögötte ülő Justinékra.
-Nem tudom, hogy a barátom örülne ennek. - Magyaráztam.
-Ááá. Szóval az unalmas fazon a barátod? Elég irritáló személyiség. - Mondta.
-Nem is ismered.
-Elég ahhoz, hogy elhagyd.
-Nem akarom, és most asszem megyek. Fura vagy. Szerbusz. - És elsiettem a korsókkal.

Justin-nak semmi nem tűnt fel az idegennel folytatott beszélgetésemből.
Haza fele sétáltunk, és a barátom kissé kótyagos volt a sok italtól.
-Biztos, hogy ne aludjak ma nálad? - nézett rám legkevésbé sem józanul.
-Nem kell. Mrs. Fulvia nagy takarítást tervez holnapra. Nekem is kéne segítenem. - Mondtam.
-Rendben. Jó éjt kedvesem. - Megcsókolt, és fel ment a házába.

Folytattam utamat otthonom felé, mikor egy idegen nekem jött.
Fogalmam sincs ki volt de mentem tovább hátha elkerül, és nem akar semmi erőszakosat tenni velem. Kinyitottam a bejárati ajtót, és benéztem a szomszéd szobájába.
A házvezető nő mélyen aludt a tévéje előtt, és elégedetten horkolt. Fel baktattam a lépcsőn, és kinyitottam ajtómat. Ledobtam az asztalkára a cuccaimat. Kabát, kulcsok és a táskám. Persze leejtettem a táskámat amibe egy világító tábla volt fura írással felírva a nevem. A hideg kirázott tőle. Azt se tudtam, hogy került bele a táskámba az este. Nálam volt végig, senki sem nyúlhatott volna bele. Olyan furcsa volt ez az este. Miért nem tudom elfelejteni a szőke srácot? Miért van az, ha becsukom a szemem őt látom. Teljesen elvesztem. Utálom, ha más fiúkra gondolok...
Levetkőztem és letettem az izét az ágyam szélére. Átvettem a pizsamámat, egy hálóing, alul tanga.
Éppen bebújtam az ágyamba, mikor az utcára néző ablakom lassan felemelkedett. Nagyon megijedtem, és össze rezzentem.
Egy árny suhant be a szobámba. Felugrottam, és kezembe kaptam egy párnát, és teljes erőből neki hajítottam az árnynak, ami nem akart mozdulni. Mire az árny nyávogó hanggal felszisszent, és lefagyottan állt előttem. Hívom a rendőrséget..
-Áúúú. Ez fájt! - Ismerős volt az angol mély dörmögő hang. Átgondoltam, vajon hol hallhattam ma ezt a hangot?!
-Maga az a bárból? A szőke dilis? - Kerekedett el a szemem. -Miért jött? Azonnal felhívom a rendőrséget betörés miatt. Mit képzelt? Még is, hogy talált ide? Miért követett?
-Azt nem árulom el. Sajnálom, hogy így betörtem az ablakon keresztül, de nem mertem felébreszteni a nénit. Olyan békésen aludt. - Mondta halkan.
-Miért jött? - Kérdeztem ismét, és vissza ültem az ágyamra törökülésbe. Kezembe még mindig a párnával. Hátha rám támad, bár cseppet sem nézett ki úgy.
-Először is bemutatkozom. Leonardo Heronsdale vagyok. - Nyújtotta kezét mire én óvatosan kinyújtottam a kezem. Erősen elgondolkodtam, hogy ismét hozzá akarok e érni, és valami hajthatatlan érzés arra késztetett, hogy érintsem meg.
-Andrea Romano. - Viszonoztam a kézfogást. - Miért jött ide, de most már tényleg árulja el.
-Tegezz csak. Nem vagyok öreg, mint már meséltem a koromról.  Azért jöttem el hozzád ma éjjel, mert szerintem te tudsz valamit ami nem mindennapi. Furcsa dolog történt ma este. Megbabonáztál a bárban, ami nagyon sokkolt...
-Még is mi lenne az? - néztem rá furán.
-Szerintem te egy ismerősöm lány vagy. Apád, hát nem mesélt semmit? Semmi furcsát?
-Még is miről? - kérdeztem meglepődve.
-A meséket az Árnyvilágról...

Leo szemszöge*

  -Te gondoltad volna, hogy amit apukád mesélt az lehetséges, hogy igaz? Hogy minden valóság, és nem képzelet?
-Mindig is bíztam benne, hogy hátha igaz a varázspor. De nem értem, te még is honnan tudsz erről? - kérdeztem.
-Csak úgy tudom. Nem apukád volt az egyetlen aki hitt benne, és a gyerekeinek mesélte esténként. - Magyaráztam neki, minél kevésbé tudja meg az igazságot, hogy miért jöttem ma el hozzá.
Valójában pofon egyszerű volt. Engem az emberek nem láthatnak. Csak a varázslények, és a látók.
Andreának nem kellett volna látnia. Ezért felkeltette a figyelmemet, és arca vonalaiból rá ismertem az apjára. Még régen a Vatikán Árnyvadász képzőjében tanított, de vissza vonult miután megszületett a lánya, egy máig ismeretlen nőtől. Szóval meg kellett tudnom, hogy ő e William Romano lánya. És igaz volt. - Apukádat még fiatal koromból ismertem. - Meséltem neki. Leültem egy babzsák fotelba amin rózsaszínű pöttyök voltak.
-Honnan? Nem barátkozott kicsi szőke angolokkal. - kérdezte sejtelmesen. Második mondatára keserűen felnevettem.
-Majd elmondom máskor. Szóval kipróbálhatok valamit? - kérdeztem.
-Attól függ. - óvatos, óvatos.. hmm. Lenyűgöz, ez a nő.
-Kérem a kezed. - És elővettem egy régi kulcsot. - A tárgy neve irón. Ez az eszköz az árnyvadászokat segíti a minden napi életben. -

Óvatosan felhúztam a pólója ujját, és elkezdtem bele rajzolni egy rúnát. - Igaz mondó rúna. -
Olykor - olykor felszisszent, de csodálkozásomra nem viszolygott a cseppnyi fájdalomtól. Gond nélkül hagyta. Már ekkor kezdtem rájönni, hogy ki is valójában.
-Az apád mesélt a varázspor könyvről, mikor kisgyerek voltál?
-Tizenöt éves koromig minden nap azzal aludtam el. - Vallotta be a lány.
-Ez a hatása ennek a rúnának. - Mondtam. - Most tizenkét óráig igazat fogsz mondani. - Szóval...varázslény vére csörgedezik az ereidben. Ezért is láttál engem. Valószínű, hogy démonvadász vagy. Ez furcsa, mert apád nem volt az.. - Gondolkodtam hangosan.
-Bassza meg ez csodás. - Kapta a szája elé a kezét. - Én...én nem akartam ilyet mondani. - Fagyott le. Tudta, hogy rossz döntést hozott. Félt, a reakciómtól. Mintha tudta volna... Belém lát. Gondoltam..
-Ez neked csodás? Hisz egyszerű ember vagy. - Akadtam ki. - Nem kellene bele csöppenned ebbe.
-Mindig is különleges akartam lenni. Most, hogy ez lehet igaz, én leszek a legboldogabb ezen a világon.  - Vigyorgott. - Apa büszke lenne rám. - Komolyodott el, és egy könnycsepp gördült le a szeméről.
-Te egyáltalán nem ítélsz el, és hitetlenkedsz emiatt? Hogy, egy eddig nem ismert lény vagy? - Akadtam ki ismét.
-Nem....Eddig is hittem bennük, de ez tényleg igaz lehet. Akkor honnan tudnád, hogy apám tanár volt, és a második neve William. Ezt senki sem tudta rajtam kívül. Idáig. Én vagyok a legboldogabb, hogy ma megkerestél, és fényre derítetted az igazságot. Köszönöm. - Lassan felém közeledett, és átölelt.
Nem tudom miért, de a hányinger kerülgetett. Elhúzódtam tőle, és egy mozdulattal kicsaptam az ablakot és le ugrottam. Pont lábaimra érkeztem.
Halottam, hogy még valamit kiált utánam de nem figyeltem, csak mentem minél távolabb ettől a lánytól aki idáig volt csábító míg meg nem tudtam, hogy olyan mint én...