Hallihó!
Remélem mindenkinek kellemes telik a nyara, és sok sok ideje van a blogger létnek. Én most egy hetet szüneteltem mert a LBmnél voltam nyaralni. Sikeresek sikerült megfertőznöm a blogolás betegségével. Egy kis reklám, nem árt senkinek sem. Szóval katt a linkre és nézz körül bátran, esetleg iratkozz fel. Még elég kezdetleges, de mindenki innen indult nem de?
Camill & Hugo
Üdv Sonja
Lecsaptam a kardal, pontosan bele az angyal testébe. Kezeim alatt égetett a mennyei fém, ezért elengedtem. Ebben a pillanatban Mihály teste lángra lobbant, és némaságában elkezdett égni.
Nem mondott semmit. Egy mosoly sem volt arcán, inkább az idő múlása végre felfedte valóját. Arca akár egy múmiának. Ráncos, és meggyötört. Talán egy könnycseppet láthattam arcán. Kezével gyorsan arcára mutatott. Talán, hogy vegyem le a könnycseppet? Nem tudtam mit tegyek. Nem volt nálam semmi... Előkaptam az irónom, arra hagytam, hogy lecseppenjen.
-Vigy. - Nyögte akár a halál. - Vigyázz, az, örökségemre. - Láttam szemeiből kihunyni az életet. Megrémített.. - Nekem most már ne jó pofizz. - Rideg voltam, és felszínes. Nem értettem miért lett hirtelen ilyen kedves velem...
Talán még akart volna mondani valamit, mikor testéből fénycsóva szökött felfele. Felemelkedett még mindig ragyogva akár egy világítótorony. A templom teteje szétnyílt, vagyis ketté omlott és Michael teste most már végképp fehér színűre változott. A nagy homályban nézve megpillantottam a szárnyait. Mint maga a templom akkorák voltak... Majdnem megvakultam a szépségben.
Elérte az ég kékes színét, és végképp eltűnt a napsütésben. Vajon csak mi láthattuk?
-Ti is láttátok a szárnyait? - kérdeztem társaimtól. Néma csönd...
-Nem. - Mondta Johanna, aki még mindig a halott Paulot tartotta.
-Én igen. Amennyire gonosz volt, olyan szépen távozott. - Ezúttal Leo szólalt meg. Azóta először mióta feljöttünk.
Kezembe tartva a kardot elindultam a kijárat felé társaimmal sarkamba. Lucius és egy árnyvadász vitte Paulo testét.
-A legjobb lenne ha az egész kócerájt felgyújtanánk. Egy árnylény vére sosem szűnik meg a szentelt helyeken. - Mondta Johanna. - És Paulo vére teríti be az egész padlót.
-Igaza van. El kell égetni mindent. Ne maradjon egy baljós jel se. Eltűnt kard, a vér. A nyitott koporsó. A tető. - Helyeselt Leo.
-Rendben. Tedd a dolgod. - Mondtam hidegen.
Leo egy olyan irón trükköt vetett be amivel tüzet, hatalmas tüzet tudott csinálni.
A padsorokat kezdte el égetni, és arra utasított, hogy mindenki mennyen ki a templomból.
Mikor már kellőképpen felgyújtotta a kócerájt, mi kint vártuk. Arcára ragadt szőke tincsein feketéllett a korom.
Elindultunk az átjáró felé. Elöl Lucius és Leo vitték a halott Paulo testét. Utána a két árnyvadász. Mi Johannával hátul mentünk pityeregve, és már halál fáradsággal küzdve. Végül megszólalt:
-Mi lesz ha vissza értünk? - Kérdezte.
-Nem tudom. Valószínű a felesége megöli magát mikor megtudja, hogy a férje meghalt egy árnyvadász védelmezésében. És Lio.. Nos, azt nem tudom elképzelni, hogy ő mit fog érezni. Talán ő is megöli magát.
-Nem fogja. - Mondta határozottan. - Nem fogja, mert én nem hagyom majd. Már csak azért is mellette fogok lenni. Törleszteni, még ha ő nem is szeretné.
-Nem hiszem, hogy fog bármivel is foglalkozni. Te szereted őt úgy szerelmeből? - Kérdeztem.
-Igen. - Mosolyogtak a szemei a rideg arc alatt. Öröm volt nézni..
*****
Örülnöm kellene. Most, hogy legyőztük az angyalt és a kard is végleg otthonra lelt nálunk.
A történetek általában itt véget érnek, és sokan azt hiszik itt is az lesz.
Szerintem szó sincs ilyesmiről. Nem fog semmi sem megváltozni a vágyaink miatt.
Mikor Michael kérte, hogy könnyét biztosítsam, éreztem ez még csak a kezdet. Azt akarja, hogy én teremtsem meg az új árnyvadászokat. Igaz, ránk férne egy kis vérfrissítés. Ami azt illeti, elég kevesen vagyunk, és így is fogyunk napról napra. Ezt Leotól tudom. Cseppet sem lenne rossz ötlet, de még is hogy? Hogy tudnánk ezt az elmebeteg ötletet kivitelezni? És egyáltalán a klávé engedné? Szerintem nem.. Bár.. Ebből senki sem jöhet ki rosszul. Csak a gonosz. És ő közelebb van mint hinnénk. Mint például csak ki kell mondanom egy szót, és már tudjuk, a földön nincs olyan, hogy béke, és szeretet... Irány a temetés..
*****
Fekete. Egy szó is elég, hogy tudjuk mit jelent. Magányt, szomorúságot, általában halált.
Fájdalmas itt lennem. Nem is szerettem volna eljönni, de köteleztek.
Leo és én egymás fogva sétáltunk a ravatalozó felé. Ő egy hagyományőrző árnyvadász ruhában volt. Fekete selyem kabát, rajta ezüst cérnával átszőve az anyagot rúnák díszítették. Szőke haját hátra zselézte, és egy fekete szalagot kötött egy tincsére. Magányosan húzódott a többi irányába. Mások viccesnek találták volna, de engem lenyűgözött. Annyira sugárzóan szép volt..
Johanna és nagyapja már minket várva álltak a tömeg szélén.
A lány egy fekete ceruzaszoknyát viselt fekete selyem
inggel. Kivételesen nem viselt magassarkút. Furcsa mód majdnem akkora
volt mint én. Kicsi és meggyötört.
Kismillió ember gyűlt ma itt
össze. Jöttek rokonok Angliából, Itália többi részéről, és ki tudja még
honnan. Az esküvőn vidáman, és gyönyörűen festettek, de most mindenki
egybe olvad. Fekete a dresszkód. Én is egy fekete nadrágot, és csipkés
felsőt vettem fel.
Láttam Johanna arcán, hogy keres valakit, még pedig Liot.
Miután
hazatértünk Magyarországról, ők ketten csak akkor beszéltek, amikor a
halál körülményeiről faggatóztak az ahhoz értő szakemberek.
-Még azóta sem beszéltetek? - Léptem közel hozzá, hogy senki se hallja beszélgetésünket.
-Nem. Időt kért, míg össze nem szedi magát. Megígérte, hogy vissza jön hozzám. - Hangja komoly és lesújtó volt.
-Sajnálom.
- Érintettem meg vállait. - Így lesz a legjobb. Hidd el, pár hét, és
már nem fog tudni elszakadni tőled. - Próbáltam jókedve deríteni.
-Bárcsak.
A lelkész elkezdte a temetés sablonos ceremóniáját. Mindenki némasággal hallgatta.
A szél lágyan fújta a hajakat, fák lombjait, ezzel is Paulo előtt tisztelegve.
Leot átkarolva hallgattam mélyen. Csak a tündérre tudtam gondolni. Eddig annyira elnyomtam az érzést, hogy elfelejtettem érezni. Nem volt kellemes. Égetett, és mart ez az érzés. Sírni akartam.. Sírni, és azt kérdezni MIÉRT? Miért pont ő? Miért nem én? Mi különbség van árnylény - árnylény között? Szerintem semmi..
A szertartás után, mindenki oda mehetett a koporsóhoz, még utoljára megpillantani.
Liliom az elejétől ott állt mellette, az özvegy Antoanellával. Mindkettejük arca betegesen sápadt, és behorpadt akár egy csontváznak szokott.
Mikor oda értem, kezemben egy vörös rózsával, láttam, még most is ugyanúgy néz ki mint mikor először megláttam. Göndör fürtjei egyenletesen omlottak élettelen testére. Szája fehér, és repedezett. Arcát kímélve nem sminkelték ki, mint általában az emberek szokták elhunyt szeretteikkel tenni.
Könnycseppek csorogtak le államról, és gyengéden leraktam mellé a rózsát.
-Ég veled. - Suttogtam úgy, hogy senki ne hallja.
Megvártam amíg Leo is leteszi a rózsát, és Liohoz léptünk.
-Figyelj. Tudom, hogy most gyászolsz, de kérlek. Kérlek szépen ne felejtsd el, hogy mi is itt vagyunk neked. Ne feledd. - Kezeim arcára vándoroltak. Láttam szemében a megbánást amiért igazam van. Sóhajtott egyet, és bólintott. Mi elléptünk tőle és vissza indultunk az állomás felé.
-Én még nem megyek haza, okés? - Nézett ránk Johanna nagyapjára támaszkodva.
-Rendben. Kérlek ne csinálj butaságot. - Puszilta meg homlokát bátya.
-Te és a tanácsaid. - Forgatta szemeit, amin picit elmosolyodtam.
-Ejnye Andrea. Ha nem tudnád egy temetésen vagyunk. Jókedvűnek lenni szigorúan tilos.
-Na ez már hiányzott. - Fagyott le mosolyom. - Az állandó okoskodásod. - Böktem vállba.
-Sziasztok! - Intett már sietősen Hanna. Nem akarta végig nézni a nyálzásunkat.
*****
Hazafele a metrón beszélgettünk az elmúlt idő eseményein. Hol öröm volt a hangjában, hol bánat. Már az elején remélte, hogy utána jövök. Tudta, hogy kitörölték a fejemből, de reménykedett. És én is reménykedem, hogy nem szúrok el semmit, a következő időkben vele kapcsolatban.
-Alszol ma éjszaka nálam? - kérdeztem hírtelen a peronról lesétálva.
-Eddig nem is voltál hajlandó rám nézni, most meg egy közös éjszaka? - nézett kérdőn.
-Jó, igaz nem tudtam jól játszani a haragtartó nem törődöm kislányt. Lássuk be az nem én vagyok.
-Nem hát. - Mosolygott, és kezem után nyúlt. - Szóval, Ms. Romano. Örömmel tölteném önnel az éjszakát. Be kell pótolnunk a hosszú együtt nem töltött időt. És az nem kevés. De tisztázzuk. Én nem vagyok egy szívtelen, és rideg ember csak mert egy temetésről jövet úgy döntöttem, hogy kívánlak. - Nevetett.
-Nem ám. - Mosolyogtam mint a tejbetök. - Akkor vegyünk vacsorát. - Jelentettem ki.
Tudom, hogy nem kellene most örömködnöm, hisz egy barátunk meghalt, és ilyenkor gyászolnak az emberek.. Viszont ha Leonardoról van szó, semmi sem érdekel. Csak ő. És a vele együtt átélt örökké..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése